|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 25 találat | lapozás: 1-25 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Román Viktor 1995. május 20.Máj. 20-án jelent meg Szász János bukaresti író román nyelvű /Foaia/ és magyar nyelvű /Fórum/ lapjának próbaszáma. A bukaresti tudományegyetem hungarológusai szintén lapot indítottak: napvilágot látott Nézőpont /alcíme: Véleménynyilvánítási lap/ című újságuk első száma, 250 példányban. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./ A Foaia és a Fórum kiadója a Concordia 112 Alapítvány, amelynek célja hallassa hangját a gyűlölet és az uszítás ellen. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./ A Fórum /Bukarest/ szerkesztői: Halász Anna, Marosi Ildikó és Majtényi Ildikó, főmunkatársak: Lászlóffy Aladár és Szász János. A Foaia /Bukarest/ igazgatója Szász János, szerkesztői: Maria Dinescu, Alina Mungiu, Anamaria Pop. Mindkét lap a próbaszámon feltüntette: rendszeres megjelenése szept. 1-jétől. A Fórum próbaszámában olvashatjuk Kós Károly és Kemény János beszélgetését, amint egy hajdani tévériportban felidézték az Erdélyi Szépmíves Céh történetét, a helikoni találkozókat Kemény János marosvécsi kastélyában, Bánffy Miklós alakját és Kós Károly munkásságát. Ugyancsak a Fórumban található - többek között - egy részlet Borsi Kálmán Béla A román társadalom az 1850-es, 60-as években című írásából, továbbá egy felsorolás arról, hogy milyen sokan éltek és dolgoztak Bukarestben, többek között: Méliusz József, Szemlér Ferenc, Sütő András, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Majtényi Erik, Szász János, Robotos Imre, Földes László, Huszár Sándor, Beke György, Bodor Pál, Domokos Géza, Ágoston Hugó, Kovács János, Kacsir Mária, Lőrinczi László, Halász Anna, Horváth Andor, Vajnovszky Kázmér, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Kovács Albert, Marosi Barna, Marosi Ildikó, Dános Miklós, Mag Péter, Dankanits Ádám, Dimény István, Cseke Gábor, Szőnyi István, Szobotka András, Balogh Péter, Román Viktor.1997. február 18.Kelemen Hunor újonnan kinevezett művelődési államtitkár Román Viktor Romániából Franciaországba települt szobrászművész Budapesten febr. 21-én megnyílt kiállítására Budapestre érkezett. Találkozott Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszterrel is, áttekintették azokat az oktatási és kulturális feladatokat, amelyek a két ország előtt állnak. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 22./2000. július 14.Román Viktor /Homoródszentmárton, 1937. már. 12- Párizs, 1995. ápr. 12./ a marosvásárhelyi művészeti középiskola után a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati fakultásán szerzett diplomát 1960-ban. Korai munkáiban a székely népművészet hangulatai, sőt formamegoldásai csakúgy tetten érhetők, mint az ősi egyiptomi vagy etruszk szobrászat térkitöltő biztonsága. 1967-ben egyesztendős ösztöndíjat kapott a londoni Angol Királyi Művészeti Kollégiumon; 1968-ban Nogent-sur-Marne-ben telepedett le. Júl. 16-án avatják emlékházát avatják szülőfalujában. /Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 14./2000. július 17.Júl. 16-án Homoródszentmártonban a falunapokkal egybekötve millenniumi emlék-istentiszteletet tartottak, dr. Szabó Árpád unitárius püspök mondott beszédet. Felavatták a szószék melletti falon a Biró család címerét és emléktábláját; a jelenlévők rövid előadást hallhattak a homoródszentmártoni Biró család történetéről és Biró Sámuel (1665-1721) főgondnok életútjáról. Ezt követően az unitárius templom cintermében avatták fel a község jeles szülöttjének, Román Viktor szobrásznak (1937-1995) bronz portrészobrát, melyet még diákkorában készített Hunyadi László. Beszédet mondott továbbá Kányádi Sándor és Kelemen Hunor államtitkár, majd a népes közönség az iskola termeiben tekintette meg a falumúzeumot és a Román Viktor munkáiból rendezett kiállítást. /Homoródszentmártoni faluünnep. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 17./2002. augusztus 9.Huszonötödik alkalommal nyílik aug. 12-én Homoródszentmártonban az alkotótábor. Nagy Attila szervező, a Homoródmente Művészetéért Alapítvány vezetője elmondta: az ünnepi alkalomra elkészült a Román Viktor szentmártoni születésű képzőművészt ábrázoló bronzplakett, Székely József alkotása, melyet ajándéknak szántak az idei tábor résztvevőinek. A húsz alkotó között van magyarországi és németországi résztvevő is. Közel négyszáz alkotás maradt Homoródszentmártonban a huszonöt évi "termés" eredményeként. 1991-től a Homoródmente Művészetéért Alapítvány szervezi a tábort, a begyűlt alkotások is az alapítvány tulajdonaként szerepelnek. /P. Buzogány Árpád: Huszonötödször Homoródszentmártonban. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), aug. 9./2004. április 3.Büszkék vagyunk azokra az Erdélyből elszármazott s az európai avantgárd művészetben is nyomot hagyó művészeinkre, mint Barcsay Jenő, Mattis Teutsch János, Kemény Zoltán, Hajdu Etienne, Román Viktor, akik a párizsi és budapesti iskolák jelentős alkotói lettek, írta Jakobovits Miklós képzőművész. A fiatal Ferencz S. Apor festőművész játékos új világot teremtett. Kecskeméti kiállítása üzenetet Székelyföldről. /Jakobovits Miklós: Ferencz S. Apor kiállítása Kecskeméten. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./2005. január 25.Az ország nyolc megyéjében, köztük Hargita megyében zajló iskola-összevonások ügyében intéztek nyílt levelet Markó Béla RMDSZ-elnökhöz a homoródszentpáli László Gyula Általános Iskola tanárai. Azokat az iskolákat, amelyekben a gyereklétszám 200 alatt van, bezárják. Homoródszentmárton községben eddig három általános iskola működött: a községközpontban a Román Viktor Általános Iskola, Homoródszentpálon a László Gyula Általános Iskola, valamint az abásfalvi Általános Iskola. A jövőben a három iskola együtt egy jogi személy. A két kisebb iskolának le kell adnia a pecsétet, és ezután csak a központi iskola pecsételhet. A homoródszentpáli iskola telefonját egy nyári számla miatt kikapcsolták, és bár van az iskolában számítógép és telefon, az internethasználatot megtiltották. Egyre erősebb a centralizáció, és ez az oktatás-nevelés rovására fog menni. A homoródszentpáli iskola tanárai hiába kérték, hogy maradjon meg önálló intézménynek az iskola. A László Gyula nevét viselő iskolát megszüntették, hiszen az új igazgatónő szavaival élve, most úgy kell tekinteni a három iskola osztályait, mint a Román Viktor Általános Iskola párhuzamos osztályait. A nyílt levél írói azt kérik, hogy Markó Béla mint felelős miniszter, állítsa le ezt a folyamatot. /Tisztelt Markó Béla! = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jan. 25./2007. március 21.Annak ellenére, hogy az oktatási miniszter kimondta az összevont osztályok megszüntetését, Hargita megyében 15 iskolában a következő tanévben is fognak összevont osztályok működni. Azonban iskolák szűnnek meg, illetve vonják össze őket más iskolákkal az alacsony gyermeklétszám miatt. Hargita megyében a tanfelügyelőség munkatársai felmérték a valós helyzetet, Bondor István főtanfelügyelő konzultált a minisztériumban is, a tanfelügyelőség meghozta a döntést: a 2007–2008-as tanévben 15 iskolában fognak összevont V–VIII. osztályok működni: Orotva, Borzont, Kőrispatak, Salamás, Lóvész, Csinód, Fenyőkút, Gyimesfelsőlok (Domokos Pál Péter Általános Iskola román tagozata), Székelyandrásfalva, Kányád, Varság, Vasláb (magyar tagozat), Tölgyes (magyar tagozat), Borszék (Zimmethausen Általános Iskola – magyar tagozat), Fenyéd. Hat általános iskolában továbbra is működhetnek a külön osztályok annak ellenére, hogy egy osztályban nincs meg a működéshez szükséges tíz tanuló: Vájlapataka, Pálpataka, Csíkmindszent, Gyimesfelsőlok (Domokos Pál Péter Általános Iskola magyar tagozat), Kissolymos, Szentpál. Legkevesebb gyerekkel, öttel a szentpáli iskola hetedik osztálya fog működni. A tanfelügyelőség a következő tanévre iskolák összevonását is elhatározta: megszűnik a fiatfalvi Benedek Elek Általános Iskola, az ide tartozó 24 gyermek jövőben a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumba fog járni. Az ivói Székely János Általános Iskolát a zeteváraljai Jókai Mór Általános Iskolához csatolták. A farcádi 14 diák Felsőboldogfalvára fog járni, a hét galócási magyar gyermek pedig a szülők kérésére Salamáson fog tanulni. Ülkéről 23 általános iskolás Székelyszentkirály Szent István Általános Iskolájába fog járni, Székelypálfalváról pedig 17-en mennek a farkaslaki Tamási Áron Általános Iskolába. Végül az abásfalvi 26 általános iskolás a homoródszentmártoni Román Viktor Általános Iskola diákja lesz. Az idei iskolabusz-program keretében Hargita megye 18 járművet fog kapni, ezeket elsősorban az iskola-összevonás miatt ingázók rendelkezésére bocsátják. /Takács Éva: Iskolák szűnnek meg. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 21./2008. szeptember 6.A szülőfaluban, Homoródszentmártonban a család visszakapott kertjében különleges, egyedi szoborpark nyílik a jövő héten. A művész bátyja, Román Elemér monumentális méretűre növesztette Román Viktor tizenkét szobrát és azokat kiállítva a felújított, kibővített épület körüli kétezer négyzetméternyi területen mutatja be. Az alkotóereje teljében Párizsban 1995-ben hirtelen elhunyt szobrász ugyanis a szülőhely, az itteni hagyományok, népi fogantatású egyszerű, ősi formák hatására, ihletésére frissítette föl, újította meg időről időre a nyugati világban is nagyra becsült alkotóművészetét. Román Viktor 1968-as emigrálása után 1981-ben láthatta utoljára szeretett faluját, képletes hazatértére azonban halála után többször is sor kerülhetett, a homoródszentmártoni általános iskola 1996-ban az ő nevét vette fel, 2000-ben az egykori jó barát, Hunyadi László alkotta bronzportré és egy emlékszoba avatása adott erre alkalmat, rá két évre Székely József készítette bronzplaketten is megörökítették. Most pedig a testvér hétesztendei erőfeszítései nyomán kerülnek többszörös nagyságban a közönség elé az alkotások. Román Elemér nem képzőművész, mérnökember, öccse művészetének, elképzeléseinek, törekvéseinek egyik legavatottabb ismerője, szívügye Román Viktor életművének az ápolása, közkinccsé tétele. Ennek köszönhető a felavatandó szoborpark. Román Viktor aránylag kis méretű bronzplasztikáit testvére felnagyította. /N. M. K. : Román Viktor ismét hazatér. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 6./2008. szeptember 15.A Homoródszentmártonhoz tartozó Bükkfalván szeptember 13-án felavatták a Román Viktor szoborparkot, melyet a 13 évvel ezelőtt elhunyt szobrászművész Marosvásárhelyen élő testvére, Román Elemér hozott létre. Hála Román Elemér mérnöki szaktudásának, tehetségének és művészi érzékének, semmit sem veszítettek eredeti üzenetükből. /Takács Éva: Felavatták a szoborparkot. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 15./2010. december 30.20 erdélyi magyar iskolát lát el kisbusszal a kormányHúsz erdélyi magyar iskola kap buszt a kormány decemberben hozott rendelete értelmében. Bihar megyében az érmihályfalvi Zelk Zoltán I-VIII osztályos iskola és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum számára könnyítették meg a diákok szállítását. Beszterce megyében a magyardécsei általános iskola, Brassó megyében a tatrangi és a daróci általános iskola, Hargita megyében a homoródszentmártoni Román Viktor Általános Iskola, a székelyvarsági Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola illetve a gyergyóhollói iskola kapott iskolabuszt. Kovászna megyében a sepsiszentgyörgyi Iskolai Sportklub, az Ady Endre I-VIII Osztályos Iskola, továbbá a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum kapta a támogatást. Kolozs megyébe két busz érkezik, ezeket a tordai Jósika Miklós Líceum és az aranyosgyéresi Avram Iancu Átalános Iskola kapja meg. Maros megyében a gernyeszegi I-VIII osztályos Általános Iskola illetve a marosvécsi I-VIII osztályos Általános Iskola kapott kisbuszt. Máramaros megyében a domokosi I-VIII osztályos Iskola, Szatmár megyében a pálfalvi I-VIII osztályos iskola, a halmi I-VIII osztályos iskola és a krasznabélteki I-VIII osztályos iskola esetében oldódott meg a gyerekek utaztatási problémája. A huszadik iskolabusz a Szilágy megyei Kraszna Cserey Goga Iskolaközpontjához érkezik. (hírszerk.) Transindex.ro 2013. február 20.Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállításaA 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.). A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg. A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke. N. J. Szabadság (Kolozsvár), 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2014. július 15.Méltatlanul elfeledett életmű – Román Viktor szobrászati kiállításaJúlius 17-én, csütörtökön 18 órakor nyílik meg Román Viktor (1937–1995) szobrász Homoródtól Párizsig című emlékkiállítása a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia Termében. A kiállítást Márton Árpád festőművész és Sántha Imre Géza művészettörténész, a kiállítás kurátora méltatja. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály múzeumigazgató. Román Viktor a 20. századi modern szobrászat kiemelkedő egyéniségei közé tartozik. Egy kis homoródmenti székely közösségből került a marosvásárhelyi Művészeti Iskolába, mint az agyagot nagy elszántsággal és érdeklődéssel modelláló ifjú – olvqasható a múzeum közleményében. Szobrásztanára, Izsák Márton biztatására a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább magát. Ugyan a klasszikus formaalkotás hullámával haladt az 1950-es évek szocreál elvárásainak, népi valóságábrázolásának vonalán, de törekvő ösztöneire hagyatkozva csakhamar a modernista irányzat követője lett. Nemcsak formabontó-egyszerűsítő plasztikai kísérleteivel, de a szocreál elveket megtörő témaválasztásával is korán feltűnést keltett. Felismerve az elvonatkoztató, térrel játszó, absztraktizáló lehetőségeket, az 1960-as évek első felétől stilizált művészi „darabokat” hozott létre. Pályázatokon való részvétele a nyugati világ műkritikusainak figyelmét is felkeltette. 1968-as nyugatra telepedése hozta meg számára az alkotói kibontakozást. Így előbb a londoni College of Art-ban dolgozott, majd végérvényesen a párizsi művészvilág megbecsült, már akkor ismert szobrásza lett. Folyton kísérletező, alakzategyszerűsítő művei, hatásos köztéri szobrai a 20. század jelentős modern szobrászainak sorába emelték, olyan alkotók mellé, mint Henry Moore, Lynn Chadwick, Van Thienen, Augustin Canderas vagy Étienne Hajdu. Egész életében ragaszkodott erdélyi gyökereihez, büszkén vállalta azt. Motívumvilága, formai megoldásai is egyértelműen az erdélyiség vállalását tükrözik. A mostani székelyföldi vándorkiállítás anyaga a művész testvérének, Román Elemérnek a tulajdona. „Ez egy hiánypótló tárlat, amely vissza kívánja hozni az erdélyi közönség számára ezt a méltatlanul elfeledett életművet” – áll a közleményben. A tárlat augusztus 25-ig lesz látogatható Sepsiszentgyörgyön. Krónika (Kolozsvár) 2014. július 16.Sepsiszentgyörgyön a Homoródtól Párizsig című kiállításRomán Viktor szobrász, Homoródtól Párizsig című hiánypótló emléktárlatának megnyitójára kerül sor csütörtökön 18 órától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia Termében. A kiállítás augusztus 25-ig látogatható. A Homoród-menti székely származású szobrászról Sántha Imre Géza művészettörténész, a kiállítás kurátora elmondta: köztéri szobrai főként Franciaországban és Párizsban találhatóak meg. Mielőtt azonban emigrált Franciaországba, elkészítette a Korcsolyázólányt, amely jelenleg a bukaresti Floreasca parkban tekinthető meg. Román Viktor a huszadik századi modern szobrászat egyik kiemelkedő alakja, aki egész életében ragaszkodott erdélyi gyökereihez, büszkén vállalva azt. Műveiben használt motívumvilága, formai megoldásai is egyértelműen az erdélyiség vállalását tükrözik. Eleinte a szocreál elveket vallotta, ám formabontó-egyszerűsítő plasztikai kísérleteivel korán feltűnést keltett és így a modernista irányzat követőjévé vált. Dolgozott a londoni College of Art-ban, ezt követően pedig a párizsi művészvilág megbecsült, már akkor ismert szobrásza lett. A történész elmondta, hogy hiánypótló ez a kiállítás, ugyanis a művésznek 1968-ban emigrálnia kellett nyugatra. Ennek oka, hogy az akkori román rendszer a hozzá hasonló alkotókat mellőzte, katalógusokból, kiállításokról hagyták ki műveit, illetve próbálták a szakmából is kitörölni, tabutémává tenni művészetüket. Sánta hozzátette, hogy az 1989-es rendszerváltás után sem vették be az erdélyi művészeti körbe a munkásságát, így részben továbbra is mellőzve maradt. Csak nemrégen sikerült kimozdítani ezt az életművet, hogy a szülőföldjének művészetszerető közönsége is jobban megismerhesse. Az idén nyíltak első egyéni emléktárlatai Erdélyben, így Székelyudvarhely és Székelykeresztúr után most Sepsiszentgyörgyön láthatja a közönség a munkáit, szobrait, grafikáit. A székelyföldi vándorkiállítás anyaga a művész bátyjának, a Marosvásárhelyen élő Román Elemérnek a tulajdona. A megnyitón a kiállítást Márton Árpád csíkszeredai festőművész és Sántha Imre Géza méltatja, valamint a rendezvény házigazdája Vargha Mihály múzeumigazgató. A kiállítás augusztus 25-ig látogatható. Bencze Melinda, Székelyhon.ro 2015. január 14.Román Viktor emlékkiállítás nyílt Marosvásárhelyen (GALÉRIA)Művészeti tanulmányai első színhelyén, Marosvásárhelyen nyílt kiállítása Román Viktornak, a húsz éve elhunyt szobrászművésznek. A Bernády Házban Nagy Miklós Kund, Ferenczy Ferenc és Bordy Géza ismertette a kiállítást, illetve az alkotót. A kiállított munkákat a művész testvérétől Román Elemértől kölcsönözték a szervezők. Román Viktor Homoródszentmártonban született 1937-ben, és Párizsban hunyt el 1995-ben, ahol 1968-tól élt, dolgozott és vált a modern szobrászat nemzetközileg is egyre elismertebb képviselőjévé. Számos monumentális alkotása került Franciaország köztereire, 1994-ben Francia Művészeti Lovagrenddel tüntették ki. Szülőfalujában az általános iskola viseli a nevét, pár éve szabadtéri szoborparkot is létesítettek a művész bátyja, Román Elemér kezdeményezésére Bükkfalván. A Marosvásárhelyen látható kiállítást bemutatták korábban Székelyudvarhelyen, ahol Vécsi Nagy Zoltán fogalmazta meg, hogy több helyen is láthatóvá kellene tenni a kisplasztikákból válogatott anyagot. Így Székelykeresztúron, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószárhegyen is megszervezték a vándortárlatot, amely Vásárhely után a tervek szerint Kolozsvárra megy, onnan pedig Magyarország különböző nagyvárosaiban is látható lesz, sőt tovább szeretnék vinni jelentős európai kulturális központokba is. Ferenczy Ferenc, egykori székelyudvarhelyi polgármester arról beszélt, hogy hogyan találkozott a Román Viktor szobrászatával és született meg az ötlete, hogy vissza kellene hozni a köztudatba ezt a nagy művészt. Kezdetben konferenciákra, kerekasztalbeszélgetésekre gondoltak, aztán a kiállítás megvalósításán kezdtek el dolgozni, amit tavaly májusában meg is nyitották a székelyudvarhelyi múzeumba Harminc évet élt itthon, harmincegy évesen érkezett Párizsba – idézte fel a szobrász életútját Bordy Géza egykori pályatárs, aki elmondta, Román Viktor sikeres művészként ment el, hiszen két évvel a főiskola elvégzése után már egyéni kiállítása volt, három évvel a diploma megszerzését követően pedig Bukarestben a Dallas-terem fogadta a munkáit. Alig 31 évesen román-francia nyelvű monográfia jelent meg róla. Párizsban 15 évébe került, amíg elismertséget szerzett magának. A kiállításmegnyitó második felében levetítették Boros Zoltán és B. Nagy Veronika közel egyórás, Román Viktorról készült filmjét. maszol.ro 2015. március 14.Román Viktor-emlékkiállítás a Minerva-házbanHomoródtól Párizsig címmel Román Viktor-emlékkiállítás nyílik Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében március 17-én, kedden délután 5 órakor. Szabadság (Kolozsvár) 2015. március 19.Román Viktor, a mosolygós kovácsA mosolygós kovács, így nevezte a XX. századi modern szobrászat egyik kiemelkedő alakját, a homoródszentmártoni születésű Román Viktort egyik párizsi kritikusa, barátja, derült ki abból az egyórás dokumentumfilmből, amelyet a kedd délutáni Homoródtól Párizsig című Román Viktor emlékkiállítás megnyitóján tekinthettek meg az érdeklődők. A Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében levetített film készítői – Boros Zoltán producer, rendező, B. Nagy Veronika szerkesztő-riporter és Sánta Ádám operatőr – éveken keresztül követték a témát, „románviktoroztak”, ahogyan a vetítés előtt mondta Boros Zoltán, és azon dolgoztak, hogy „ez a nagy művész hazatérjen Erdélybe, és itt is megismerhessék a munkásságát”. KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár), 2015. április 3.Korunk/áprilisA 2015. áprilisi Korunk személyes vallomások és tanulmányok sorával kíván hozzájárulni Erdély képzőművészeti térképéhez. A budapesti Nemzeti Galériában ebben a hónapban megnyíló nagy erdélyi kiállítás (1920–1990) biztosította alkalom egyes törekvések, jelentős alkotói életművek továbbgondolására késztette a szerkesztőt és a neves munkatársakat, festőművészt, szobrászt, keramikust, műkritikust és művészettörténészt, a kétezres évekig, máig tágítva a vizsgált időszakot, időközben lezárult művészpályákra koncentrálva. Így kerül az emlékezés és elemzés középpontjába a Homoród-mentéről Párizsba jutott kiváló szobrászunk, Román Viktor, a Németországban elhunyt egykori kolozsvári művész-tanár, Tóth László és a nagyváradi Jakobovits Miklós. Erdély egész területét átfogó térkép rajzolódik ki a lapszámból, szövegben és színes meg fekete-fehér reprókban. Összefoglalás olvasható a Sepsiszentgyörgyön elindított EMŰK-ről, az Erdélyi Művészeti Központ történetéről. Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 13.Román Viktor-redivivusKései sorok egy emlékkiállítás ürügyén A kolozsvári Minerva Galéria idei kimagasló rendezvényének számított a tavaszeleji, Homoródtól Párizsig című Román Viktor-emlékkiállítás, amely a művész testvérének, Román Elemérnek a segítségével jött létre. A megnyitón bemutatták Boros Zoltán és B. Nagy Veronika Attila szekere a Szajna partján című dokumentumfilmjét is, amelyben neves személyiségek, művészkollégák, barátok emlékeztek a Párizsban világhírűvé vált szobrászművészre. A neves gondolkodó és jó barát Basarab Nicolescu akadémikus szerint „Román Viktor, a Franciaországban elismert szobrász a legmagyarabb román és a legrománabb magyar volt”, aki 1968-ben, 31 évesen a francia fővárosban lelt új otthonra, s akinek Franciaország kulturális minisztere 1994-ben a Művészet és az irodalom lovagja címet adományozta. S aki úgy szerette Párizst, hogy el nem feledhette szülőfaluját, Homoródszentmártont. NÉMETH JÚLIA Szabadság (Kolozsvár) 2015. november 7.Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából. – Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”? – Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult. Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!” – Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken? – Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai? – Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik. – Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést? – A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is. – Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt? – Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék. – De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival? – Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra. – Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait? – Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám. – Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak? – Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom. Csinta Samu Márton Árpád A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 2.Történelmi vagy kortárs? Szoborvita UdvarhelyenNem mindenki ért egyet azzal, hogy Román Viktor Szekér című szobrát állítsák fel a székelyudvarhelyi 1918. december 1. és a II. Rákóczi Ferenc utcák kereszteződéséhez tervezett parkban. Erről vitáztak is a legutóbbi képviselő-testületi ülésen, ám a terveket végül elfogadták. Gálfi Árpád MPP-frakcióvezető akkor úgy vélekedett: az nem kérdés, hogy szükség van Román Viktor Bükkfalváról elszármazott művész szobrára, csak más helyszínen. Tudomása szerint a Rákóczi Szövetség már évek óta kérvényezte a hivatalnál, hogy II. Rákóczi Ferencről mintázott szobrot helyezzenek el a kialakítandó köztér helyszínén, ám ezt figyelmen kívül hagyták. Gidó Csaba RMDSZ-es képviselő azt a magyarázatot adta az előterjesztett tervekre – amelyeket később megszavaztak a városatyák –, hogy Rákóczinak már van szobra Udvarhelyen. Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója lapunknak azt nyilatkozta, a szobor kiválasztása előtt velük is egyeztetett a hivatal. Ő helyesnek tartja, hogy a kortárs, nonfiguratív szobrokat alkotó Román Viktor mű másolata kerüljön a térre. Mint mondta, a Szekér esetében nem feltétlenül az a fontos, hogy megtudjuk, mit szimbolizál, hiszen az alkotás a hagyományos formák újraértelmezéséből született. Úgy véli, ideje nyitni a modern szobrászat irányába, hiszen az elmúlt években csak történelmi személyekről formázott műveket állítottak Udvarhelyen. Meg kívántuk szólaltatni az udvarhelyi Rákóczi Szövetség elnökét is, ám Hegyi Sándor, ismerve a városatyák döntését, nem nyilatkozott lapunknak. „Most már a képviselőkre és az újságírókra bízom az ügyet” – fogalmazott. Több mint 1100 négyzetméteren végeznek majd területrendezést az 1918. december 1. és a II. Rákóczi Ferenc utcák kereszteződésében: kukákat, kerti bútorokat és új lámpatesteket helyeznek el, valamint zöldövezetet is kialakítanak. A beruházás több mint 700 ezer lejbe kerül, a projektet belefoglalták az idei költségvetés-tervezetbe, és a teljes összeget elkülönítették a megvalósításhoz. Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro 2016. április 13.Erről jut eszembeSzékelyudvarhely újra megelőzött. A kijelentés nem túl meglepő, elvégre kisebb város kevesebb gonddal jár. De amiben előbbre tart, az már szöget üthetne egy olyan település vezetőinek a fejébe, amelyről az illetők a minap még azt terjesztették, hogy európai kulturális fővárossá válhat. A fogalmazással persze ügyelnem kell, valakik netán egy az egyben és nem képletesen találják értelmezni a szögverést. Mert ki tudja, mi van a fejekben. Pláne, ha olyan témáról van szó, amilyet ma akarok érinteni. Véleményem szerint ugyanis szoborügyben több lóhosszal le vagyunk maradva. Ezt leginkább három évvel ezelőtt éreztük, amikor a "székely anyavárosban" felavatták Sütő András első hazai köztéri mellszobrát. Marosvásárhelyen akkor már javában zajlott a hercehurca a felállítandó Sütő-szobor körül. Nyugaton a helyzet változatlan. És keleten is. Sőt, a város északi, déli részén egyaránt. A jelek szerint még sokáig kell várnunk az író vásárhelyi bronzmására. Hacsak… Nem, ne bonyolítsuk, az, amivel folytatnám, már egy másik téma, arról bővebben máskor purparlézok. Maradjunk a köztéri alkotásoknál. Székelyudvarhelyen rövidesen egy újabb jelentős művet avatnak, Román Viktor egyik olyan munkáját, amelynek első változata Párizs híres La Défense negyedében 1987 óta díszíti egy rangos biztosítótársaság székhelye, az Hall d'entré de la Coface előterét. A modern szobrászat formanyelvén született plasztika, a Le Char (A szekér) számára Székelyudvarhelyen külön teret építenek ki, már teljében a tér elnevezésére kezdeményezett közvélemény-kutatás. A szobor is együtt haladt az ütemtervvel. Mert ilyen is volt, noha az elképzelés elfogadását, kivitelezését ott is kemény viták előzték meg. De felülkerekedett a józan ész, az akadékoskodók visszavonulót fújtak. A homoródszentmártoni születésű, nemzetközi hírű művész, akinekFranciaországban 17 köztéri munkája látható, megérdemli ezt a honi főhajtást. Egy szaktekintélyekből álló szoborbizottság gondoskodik arról, hogy a térplasztikával minden rendben legyen. A szekér eredeti, üvegszálból készült változata a művész marosvásárhelyi testvére, Román Elemér birtokában van, arról készítették az új bronzváltozatot a szovátai Sánta Csaba szobrászművész öntőműhelyében. A nonfiguratív, absztrakt alkotáshoz igazítják a környezetet is. Hol állunk mi ettől?! Az átkos rendszerben, a Színház tér kialakításakor ilyesmi hogy fordulhatott elő? És most sem. Megannyi hasonló kérdést vethetnénk fel. Tény, hogy Román Viktor Marosvásárhelyről indult világhódító útjára, itt volt a művészeti középiskola tehetséges diákja. Fivére is vásárhelyi, a szobrász számos művét őrzi. Az utóbbi időben két olyan kiállítást is kezdeményezett városunkban, amely a művészetekben kevésbé jártasokban is tudatosíthatta az alkotó fontosságát, nagyságát. Alulírott akkor is, máskor is többször hangsúlyozta, milyen jó lenne, ha Marosvásárhely valamelyik terén Román Viktor-mű volna látható. Nyitást jelenthetne a közízlés igényesebb alakítása, a korszerű városesztétika fejlesztése irányába. De ki törődik ma ilyesmivel?! A döntéshozók talán nem is látták a kiállításokat. Talán Román Viktorról sem hallottak. Talán, talán… Igazi városgazdák az ilyenek? Na, ez itt a kérdés! (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 11.Összevont osztályok helyett utaztatásMintegy száz gyermekkel többen kezdik hétfőn az iskolát Hargita megyében, mint az előző tanévben, viszont a Székelyvarsághoz tartozó Nagykúton már csak elemi osztályok mAradnak. Udvarhelyszéken több iskolában új igazgatóval rajtol a tanév, Székelyudvarhelyen pedig további két iskolában nem lesz aligazgató. Az előzetes becslések szerint idén 52 211 gyermek kezdi meg az iskolát hétfőn Hargita megyében, ami nagyjából százzal több, mint az elmúlt évben – tudtuk meg Luka Lászlótól, a Hargita megyei Tanfelügyelőség munkatársától. Az adatok egyelőre nem véglegesek, csupán az intézmények előzetes becsléseiből lettek kikalkulálva – egészítette ki Luka, hozzátéve, hogy a hónap második felében lehet majd konkrétumokkal számolni. Udvarhelyszéken nem működnek idéntől összevont osztályok, de a nagykúti József Attila Általános Iskolában csökkent a gyereklétszám, jelenleg tizenhatan tanulnak négy osztályban, így az ottani ötödik–nyolcadik osztályos diákokat iskolabusszal viszik a székelyvarsági Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába – tudtuk meg Görbe Péter főntanfelügyelőtől. Az oktatás minőségén rontott az a módszer, amikor a hetedikesek az ötödikesekkel együtt tanultak, így – tekintettel arra, hogy a szállítóeszköz adott – sokkal jobb megoldásnak bizonyul, hogy mindenki a maga korosztályával együtt tanul. Új intézményvezetők A szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskolában András Izabella lett az új igazgatónő, ugyanakkor a Mártonffi János Általános Iskola új aligazgatóval, Fülei Évával kezdi a tanévet. A zetelaki Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskolában Ábrán Enikő az új intézményvezető, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola új igazgatója pedig Biró Zsolt lett. A homoródszentmártoni Román Viktor Általános Iskolát Kertész Hajnalka vezeti, míg aligazgató Oláh Csepregi Eszter lett. Felsőboldogfalván Fülöp Áron az idei tanévtől az igazgató, Somorai Árpád az aligazgató, míg a farkaslaki Tamási Áron Általános Iskolában Jakab Gabriella tölti be az igazgatóhelyettesi tisztséget. Székelyudvarhelyen a Bethlen Gábor és Orbán Balázs általános iskolákban idéntől nem lesz aligazgató, hiszen a törvény szerint húsz osztálynak kellett volna indulnia ahhoz, hogy ez a poszt megmAradhasson – tudtuk meg Bartolf Hedvig tanfelügyelőtől. Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro 2017. október 16.Gazdagodott a szoborparkMeglepetésben volt részük azoknak, akik részt vettek az október 15-én, szombaton tartott bükkfalvi ünnepségen, a Román Viktor szoborparkban. A megjelenteket Jakab Attila, Homoródszentmárton polgármestere köszöntötte, majd dr. Sata Attila, a Homoródmente Művészetéért Alapítvány (HMA) elnöke átadta Román Elemérnek, Román Viktor bátyjának az alapítvány díszoklevelét és emlékplakettjét. Ezt követően dr. Ferenczy Ferenc sommázta azokat az eseményeket, amelyek az utóbbi években zajlottak azzal a céllal, hogy Román Viktor személyisége és alkotásai ne merüljenek feledésbe, majd a szoborpark létrejöttéről és a benne található alkotások itt elhelyezett, felnagyított másolatairól beszélt. Végül Román Elemér a Zene című szobor jellegzetességeit mutatta be, rávilágítva a művész egyéniségére, az adott alkotáshoz s az általa formált mindenkori anyaghoz fűződő lelki kapcsolatára. A beszédeket követően az abásfalvi cigányzenekar elhúzta a Rákóczi-indulót, akárcsak elődeik tették nyolcvan évvel ezelőtt Román Ferenc házánál, amikor a később híressé vált szobrász megszületett. Az ünnepséget a Román Viktor Általános Iskola két diákjának alkalomhoz illő szavalata zárta. HN-információ; Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-25
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
